Bankolás és bizalom: együtt sírjunk, együtt nevessünk!

Nem egyértelmű, hogy mikortól számíthatjuk a globális pénzügyi válság (global financial crisis) kezdetét, de jó eséllyel az egyik lehetséges időpont 2007 szeptembere. Tíz évvel ezelőtt történt ugyanis, hogy az egyik jelentős brit hitelintézet, a Northern Rock fiókjai előtt kígyózó sorok jelentek meg, amit követően a bank rendkívüli likviditási segélyt kért és kapott a Bank of Englandtől. Mindez azért is különösen mellbevágó volt, mert az ezt megelőző másfél évszázad alatt a modern pénzügyek szülőföldjén nem volt példa bankrohamra, a bankokkal szembeni bizalom szinte töretlen volt.


A banki bizalom csökkenése különösen azért problémás, mert a bankolás alapja épp a bizalom. Ha nem bízom meg a bankban, nem bízom a bankra a pénzemet. A bankkal szembeni bizalom elméletileg legalább két módon jöhet létre:

  • személyes bizalom: annak adja a pénzét az ügyfél (betétes), akit személyesen ismer, akiben megbízik,
  • intézményi bizalom: az ügyfél (betétes) nem tudja, kire bízza rá a pénzét, de a bank a szabályok alkotta keretek között tud csak tevékenykedni, ami az ügyfélnek (betétesnek) garancia

A személyes bizalom alapja a személyes ismertség, az intézményi bizalom alapja pedig a szabályok megfelelőségében és kikényszeríthetőségében való hit. A bankolás ma kizárásos alapon az intézményi bizalomra épít, hisz legfeljebb a banki ügyintézőket ismerjük, a banki döntéshozókat és vezetőket nem. Nem volt ez azonban mindig így, a modern bankházak előtti időkben ugyanis sokkal kevesebb volt a szabály, így a banki bizalom csak személyes bizalom lehetett, intézményi nem.

A fenti kérdéshez illeszkedett a pénzügyi intézményrendszer történelmével foglalkozó European Association of Banking and Financial History (EABH) idei közgyűlése, aminek előadásai a 19. század első felében jellemző családi magánbankokat („haute-banques”) elemezték. A családi magánbankok fővárosa a kor pénzügyi központja, Párizs volt, de később Londonban, New Yorkban, illetve Németországban és más fejlettebb államokban is elterjedtek – majd a 19. század végétől gyorsan teret vesztettek a modern bankokkal szemben (joint-stock banks). De, miben tértek el a modern bankoktól ezek a bankházak, és mit lehet esetleg a példájukból tanulni?

Kezdjük a jelennel. A modern bankoknál a bizalom alapja a szabályozás, hiszen – az intézményi közgazdaságtan tanításának megfelelően – ahol a tranzakció résztvevői közötti „távolság” miatt egyre kevesebb az informális szabály, ott egyre több lesz a formális megkötés (a tranzakciós költségeket csökkenteni kell, hiszen formális vagy informális intézményi garancia nélkül nem jönne létre a tranzakció, azaz a banki kapcsolat). A modern banki szabályok mindenre kitérnek, ami miatt a bankárt nem ismerő (benne nem bízó) ügyfélnek aggódnia kellene: ezt szolgálják a tőkeszabályok, a likviditási előírások, a betétbiztosítási rendszer, a banki tevékenységek esetleges szétválasztása, a kockázati korlátok előírása, és még sok egyéb más mikro- és makroprudenciális reguláció.

Ezzel szemben teljesen más modellt képviseltek a magánbankok. Nincs egyértelmű definíció erre a bankolási modellre, de nagyjából az alábbiak voltak a fő jellegzetességek:

  • Felelősségvállalás: a bankárok teljes vagyonukkal feleltek a befektetésekért, hisz az haute-banque mindenek előtt magának a bankárnak a saját befektetését jelentette, amihez egy szűk kör csatlakozhatott.
  • Bizalom: a bankár és az ügyfél között szoros és tartós személyes kapcsolat volt, „konkrét személyek fogtak össze, nem tőkék egyesültek”, mégpedig deklaráltan hosszú távú együttműködésre.
  • Befektetési profil: elsősorban kereskedelemfinanszírozással, befektetési banki szolgáltatásokkal (állami és társasági kötvénykibocsátással), illetve a bankárcsalád vagyonának kezelésével foglalkoztak, jellemzően erősen kockázatkerülő, konzervatív megközelítésben.
  • Kapcsolat az állammal: a jegybankok előtt a családi privátbankok voltak az állam bankjai, ezek a bankok finanszírozták az adókkal nem fedezett állami kiadásokat, különös tekintettel a háborúkra, miközben maguk a bankárok az állam fő pénzügyi tanácsadói is voltak (ezzel rá is mutatva egy komoly összeférhetetlenségi tényezőre).
  • Társadalmi rang: az adott ország elitjébe szervesen integrálódott vagyonos bankárokról van szó, kiemelkedő nemzetközi és politikai kapcsolatokkal, egy olyan exkluzív klubot alkotva, amelynek komoly hatalma és befolyása van, és amely önmaga döntötte el, hogy kiket enged be maga közé, és kiket nem.

Ha elfogadjuk, hogy a 2007-es válság egyik oka az volt, hogy a bankárok rosszul kialakított javadalmazási rendszerek miatt olyan rövid távon nyereséges, de kockázatos befektetéseket eszközöltek, amelyekkel végül a bank tőkéje és léte is veszélybe került, miközben a bankárok komoly nyereséggel távozhattak, akkor az haute-banque modellje ebből a szempontból releváns összehasonlítási alap. Abban a modellben egyszerűen nem volt elképzelhető, hogy például egy vasúti beruházás finanszírozásán bukik az adott bank, de maga a bankár nyertesen jön ki belőle – hiszen a bank egyik funkciója épp a családi vagyon kezelése volt, amihez időről időre befektetőtársat kerestek.

Az haute-banque világa a múlté, és nincs is realitása, hogy ezek az egykori banki elitklubok vegyék át a modern bankok szerepét (aminek a szolgáltatásaihoz csak egy nagyon szűk kör fért hozzá, lehetetlenné is téve a modernkori adaptációt). Ezzel együtt azt talán érdemes lehet megtanulni az Hentsch, a Paccard, a Bischofstein, a Mollet, vagy épp a Rothschild, a Lazard családok példájából, hogy

  • a bizalom valamilyen szinten mindig személyes kategória (még a digitalizáció és a fintech korában is),
  • a bank felé fennálló bizalmat nagyban erősíti, ha tudja a betétes (befektető), hogy a bankár, akire rábízta a pénzét, nem nyerhet azzal, ha ő veszít, és nem lehetséges rekordbónuszokkal távozni egy államilag kimentett vagy esetleg csődbe ment bank éléről… ahogy a régi alapelv mondja: „együtt sírunk, együtt nevetünk”.

Az egykori bankárcsaládokra tekintve adódik a párhuzam: ha egy bankár a saját vagyonát kockáztatja, a sikeres befektetésekből is tulajdonosnak kijáró profitot realizáljon, de ha csak a betétesek pénzével „játszik”, akkor egyszerű fizetett alkalmazott legyen.

Ennek sok bankár bizonyosan nem örülne, de a betétesek jó eséllyel igen. Márpedig végső soron ők a bankolás főszereplői.

Szerző: Kolozsi Pál Péter


Legacy of finance conference (Párizs, 2017.06.23)
Elérhető: http://bankinghistory.org/wp-content/uploads/LegacyFinance_PapersLD.pdf

Kolozsi Pál Péter (2016): Mit tanulhatunk a nagy bankárdinasztiáktól? — Beszámoló az EABH éves konferenciájáról. Hitelintézeti Szemle, 16. évf., 3. sz. november
Elérhető: http://www.hitelintezetiszemle.hu/letoltes/kolozsi-pal-peter.pdf


Kép forrása: pixabay.com

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s