A közgazdászoknak segíteniük kell megtalálni azokat a költséghatékony megoldásokat, amelyek csökkentik a humántőke-felhalmozásában meglévő egyenlőtlenségeket – interjú Nathan Sussman-nal

Nathan Sussman, a Hebrew University professzora, az izraeli jegybank korábbi monetáris bizottsági tagja és a kutatási főosztály igazgatója interjút adott Vonnák Balázsnak az MNB tanszék “A monetáris politika elméleti és gyakorlati kihívásai” kurzusán tartott előadása után. Az interjúban megosztotta nézeteit a globális Phillips-görbéről, az inflációs várakozások alakulásáról, a monetáris politika aktuális kihívásairól, valamint az egyenlőtlenségek gazdasági növekedésben játszott szerepéről.


Vonnák Balázs (VB): A Budapesti Corvinus Egyetemen előadott, rendkívül érdekes tanulmányában szerzőtársával azt találják, hogy a globális Phillips-görbe meredeksége nőtt, vagyis a keresletnek nagyobb hatása van az inflációra. Hogyan egyeztethető ez össze azokkal a tanulmányokkal, amelyek a Phillips-görbe ellaposodását mutatták ki?

Nathan Sussman (NS): Mi a globális Phillips-görbét vizsgáltuk a tanulmányban, ami az inflációs és a kibocsátási rés közötti globális kapcsolatot ragadja meg. Bár ez nem zárja ki, hogy egyes gazdaságokban a görbe ellaposodott, idézünk olyan tanulmányokat is, különösen az Eurózónából, amelyek a miénkhez hasonló következtetésre jutottak. A lapos Phillip-görbe benyomása alapvetően a közelmúltból származik, amikoris a munkanélküliség csökkent, az infláció azonban nem pörgött fel, ahogy sokan várták. Ugyanakkor nem is olyan régen, 2014 és 2016 között az infláció egészen gyorsan csökkent, még negatívvá is vált, ami viszont nem egyeztethető össze a lapos Phillips-görbével. A munkanélküliség csökkenése számos gazdaságban erőteljes bérnövekedéshez vezetett, ami konzisztens a bérek és a munkanélküliség közötti, eredeti Phillips-görbével. A rejtély az, hogy a bérek növekedése miért nem okoz magasabb inflációt. Vegyük észre, hogy az eredeti, munkanélküliség-bér görbe átalakítása munkanélküliség-infláció görbévé változatlan árrést (markup) feltételez a bérek felett. Lehet, hogy a bérek közelmúltbeli emelkedésével egyidőben az átlagos árrés csökkent, például a növekvő verseny miatt (kínálat-oldali hatás). Ezt tükrözi a bérhányad növekedése a teljes jövedelmen belül, ami egy hosszan tartó csökkenő trendet tört meg számos gazdaságban. Azok a fejlemények, amelyek a Phillips-görbe meredekebbé válását okozzák, nevezetesen a növekvő verseny a globális termékpiacon, valamint a munkapiacok növekvő rugalmassága, lényegében mind pozitív, kínálat-oldali hatások. Ezek a munkanélküliség természetes szintjét is csökkentik (a Phillips-görbe jobbra tolódik). Ilyen és hasonló pozitív hatások sorozata eredményezheti, hogy a munkanélküliség csökken változatlan infláció mellett, ami a megfigyelő számára olyan, mintha a Phillips-görbe ellaposodott volna. Emiatt egy hosszabb bérnövekedési időszakot kell megfigyelnünk ahhoz, hogy a Phillips-görbe ellaposodását tényként kezelhessük.

VB: Mit árulnak el az Önök eredményei az inflációs várakozások horgonyzottságáról?

NS: A tanulmányban bemutatott eredmények arra utalnak, hogy az inflációs várakozások horgonyzottak maradtak. A horgonyzottságot úgy értjük, ahogy Blanchard, vagyis nem váltak visszatekintőbbé, adaptívabbá vagy autokorreláltabbá. Eredményeink konzisztensek az inflációs várakozások megnövekedett volatilitásával, ami azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy – távolabbi horizontokon – kevésbé horgonyzottak. Fontos leszögezni, hogy az a volatilitás, amit az eredményeink megmagyaráznak, még így is sokkal alacsonyabb, mint az inflációs célkövetés időszaka előtt. Azt is figyelembe kell venni, hogy az inflációs célkövetéses rendszerekben a volatilitás, mint olyan nem célváltozó. A tanulmányban külön nem térünk ki rá, de a közelmúlt fejleménye, hogy a hosszú távú inflációs várakozások a 2 százalékos cél alá süllyedtek 2015-2016 során. Azóta viszont visszaemelkedtek. Mindez – érthetően – aggasztja a jegybankárokat, ugyanis az, hogy az inflációs várakozások előretekintőek maradtak, még nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a piaci szereplők hosszú távú várakozásai a jegybanké alá csökkenjek.

VB: Lát ezzel kapcsolatban feladatot a monetáris politika számára? Továbbra is alkalmas rezsimnek tartja az inflációs célkövetést?

NS: A monetáris politika valóban új kihívásokkal szembesül. Nem könnyű választ adni arra a kérdésre, hogy vajon a monetáris hatóságoknak foglalkozniuk kell-e az inflációs várakozások megnövekedett volatilitásával. Egyfelől, ha a hosszú távú infláció horgonyozva van, a rövidtávú volatilitás zajjá válik, amit a gazdasági szereplők diszkontálnak, amikor közép/hosszú távra döntést hoznak. Például az árfolyamvolatilitással megtanultak bánni a gazdasági szereplők. Másfelől azonban a megnövekedett rövidtávú volatilitás hatására a gazdaság aktorai elkezdhetnek kételkedni az infláció hosszú távú horgonyzottságában. A kihívás az, hogy a központi bank meggyőzze a közvéleményt arról, hogy elkötelezett az inflációs cél mellett hosszú távon még akkor is, ha rövid távon nem vállalkozik minden áron a volatilitás mérséklésére. Ehhez talán szükség van monetáris politikai lépésekre, amikor a volatilitás extrém mértéket ölt, hasonlóan a már széles körben elfogadott devizapiaci intervenciókhoz. Nagyobb kihívást jelent a Phillips-görbe esetlegesen nagyobb meredekségének kérdése. A nagyobb meredekség azt eredményezi, hogy már kisebb monetáris politikai lépéseknek is nagy hatásuk lehet a gazdaságra. Ilyen környezetben a jegybankoknak óvatosnak kell lenniük, nehogy túlzott volatilitást okozzanak a reálgazdaságban. Talán még fontosabb a hosszú távú inflációs várakozások horgonyzása. Az inflációs célkövetés nagyon sikeresnek bizonyult e tekintetben amikor konvencionális monetáris politikai eszközöket alkalmaztak. Emiatt azt gondolom, az inflációs célkövetés továbbra is egy kifejezetten alkalmas keret a várakozások horgonyzására. Azonban úgy tűnik, hogy az inflációs célkövetés legfőbb kihívása az egyes eszközök kombinálása. Úgy gondolom, hogy a legtöbb jegybank eltávolodott a hagyományos Taylor-szabálytól egy sokkal rugalmasabb, több eszközzel operáló működési mód felé. Érdemes-e tovább haladni ebben az irányban, vagy vissza kell térni a hagyományos monetáris politikához? Kutatásunk alapján az körvonalazódik, hogy ez azon múlik, melyik irány képes hatékonyabban horgonyozni az inflációs várakozásokat.

VB: Szükségessé teszi-e Ön szerint a nagyobb nemzetközi verseny a nemzeti gazdaságpolitikák nagyobb koordinációját?

NS: A megnövekedett globális verseny mögött a tranzakciós költségek csökkenése áll a különböző termékek piacain. Végsősoron, ha globálisan megvalósul a termelési tényezők teljes mobilitása, erős, a tranzakciós költségekre alapozott érvek szólnak a közös fizetőeszköz és monetáris hatóság mellett. Azonban még nem tartunk itt. Az elmúlt időszakban számos monetáris hatóság koordinálta politikáját azáltal, hogy hasonló inflációs célokat tűztek ki, és nem csak a fejlett gazdaságokban, hanem növekvő mértékben a kevésbé fejlettekben is. A monetáris politikai eszközök együttmozgása nemzetközi szinten az infláció koordinált horgonyzása mellett a tőkepiacok integrációját, valamint a nemzeti inflációs rátáknak – a nagyobb versenynek tulajdonítható – növekvő korrelációját tükrözi. Továbbá, a tőke- és árupiacok szoros integrációja esetén a hiteles monetáris hatóságok ezen adottságok segítségével sokkal gyorsabban és kisebb költségek mellett érhetik el a „globális” inflációs célt. Az inflációs célkövetés keretrendszere ugyanakkor arra is teret nyújt, hogy – amennyiben országspecifikus sokkok ezt indokolják – az egyes országok monetáris politikái eltérjenek a közös trendtől anélkül, hogy a közös inflációs cél melletti elkötelezettségükből engedniük kellene.

VB: Tavaly nyáron egy konferencián azt mondta, hogy a növekvő egyenlőtlenség hátráltatja a termelékenység-növekedést Izraelben. Mit értett ezalatt?

NS: Állításom azon a feltételezésen alapszik, hogy a munkatermelékenység növekedése elengedhetetlen a gazdasági növekedéshez. A munkatermelékenység végsősoron a velünk született képességeken és az oktatáson múlik.  A közoktatási rendszer Izraelben relatíve alulfinanszírozott, és olyan problémáktól is szenved, amelyek nem a finanszírozáson múlnak. A tehetősebb szülők ezért – közvetlenül, vagy önkormányzatukon keresztül – kompenzálják ezeket a hiányosságokat, míg a szegényebben ezt nem tehetik meg. Ez a folyamat felerősíti a kezdeti különbségeket, meghatározza a későbbi munkatermelékenységet és ezáltal a jövedelmeket, és ez így megy tovább generációkon keresztül.

VB: Ön egyetért azzal, a „Közgazdaságtan megreformálásának 33 tézisében” is megfogalmazott kritikával, miszerint a mainstream továbbra is elhanyagolja az egyenlőtlenség problematikáját?

NS: Nem gondolom, hogy az egyenlőtlenség el lenne hanyagolva, sőt, Piketty, Saez és mások munkásságával a fókuszba került. Mostanában a szolidaritás aspektusát emelik ki, és annak hatását a gazdasági növekedésre. Közgazdászként annyiban tartjuk kutatásra érdemes kérdésnek az egyenlőtlenséget, amennyiben az erőforrások optimális allokációját befolyásolja. Túlmenően azokon a csatornákon, amelyeken keresztül az egyenlőtlenség negatívan érintheti az optimális erőforrásallokációt, mint az oktatás, a humántőke-felhalmozás imént említett példája, fontos kérdés az is, hogyan lehet ezeket a problémákat kezelni. A legtöbb megoldás nagyobb állami beavatkozást javasol, jellemzően magasabb adók és nagyobb újraelosztás formájában. A közgazdászok többsége azonban abban is egyetért, hogy ezek a megoldások ugyanúgy költségesek lehetnek, ha az optimális erőforrás-allokációt tekintjük. Mindezek miatt költség-haszon elemzésekre kell szorítkoznunk, azonban ezek eddig még nem vezettek el a közgazdászok konszenzusához. A konszenzus elérését csak nehezíti a közgazdászok politikai-gazdaságtani beágyazottsága. Mivel a humántőke szerepe – történelmi összehasonlításban – felértékelődött a termelésben és a jólét elérésében, és a humántőke tanulással gyarapítható, az egyenlőtlenség nagyobb negatív externáliákkal járhat, mint bármikor a múltban. A digitális média korában az egyenlőtlenség talán még inkább leépíti a szolidaritást és politikailag széttöredezett társadalomhoz vezet, ami nem jó a gazdasági növekedésnek. A közgazdasági kutatás feladata, hogy megmutassa ezeket a mechanizmusokat. De ez nem elég. A közgazdászoknak segíteniük kell megtalálni azokat a költséghatékony megoldásokat is, adott esetben interdiszciplináris megközelítéssel, amelyek csökkentik a humántőke-felhalmozásában meglévő egyenlőtlenségeket, és mindezt lehetőleg a fiskális költekezések növelése nélkül.

Vonnák Balázs


Az interjú elérhető eredeti, angol nyelven is az Economania blogon.

A közgazdászoknak segíteniük kell megtalálni azokat a költséghatékony megoldásokat, amelyek csökkentik a humántőke-felhalmozásában meglévő egyenlőtlenségeket – interjú Nathan Sussman-nal” bejegyzéshez egy hozzászólás

Hozzászólások letiltva.