A közgazdaságtan viszonya a természetes világhoz

A korlátos erőforrások, a végtelenségig nem terhelhető természetes környezet, a globális felmelegedés évtizedek óta felismert probléma a közgazdászok számára is, de a közgazdaságtanban mintha még mindig egy elkülönült szegmens lenne azon tanulmányok köre, amely ezen kihívások hosszú távú hatásaival foglalkozik, a középtávú növekedési modellek pedig nem integrálták azt a korlátot, hogy az erőforrások végesek. Sőt, még távolabb áll a fősodor attól, hogy a modellek tudomást vegyenek arról, hogy maga a természeti környezet és az éghajlat terhelhetősége véges és rongálódása visszafordíthatatlan folyamatokhoz vezethet emberi léptékben mért időtávlatokban. Azon kívül, hogy megkülönböztetik a természetet a többi tőketényezőtől ezek a modellek, érdemes lenne azt a feltételezést is feladni, hogy a különböző termelési tényezők korlátlanul helyettesítik egymást, főképp a természetet és a természeti erőforrásokat. Ezek a kritikák megjelennek a London School of Economics bejáratára kiragasztott 33 reformtézisekben is a „Natural World” blokkban.

A civilizáció mai fokán az ember annyira függetlennek gondolja magát a természeti környezettől, hogy a gondolkodásmódját tükröző modellek sem csoda, ha képtelenek a gazdaságot a természetes élővilág részeként kezelni. Pont fordítva, úgy tekintik, hogy a természetet igába vonta a civilizált gazdaság. A közgazdaságtan társadalomtudományként definiálta magát, így megfeledkezett mindenről, ami a társadalmon kívül van, azaz a természetről, mint az embertől függetlenül is létező entitásról. Bár foglalkozunk a gazdasági tevékenység káros hatásaival (negatív externáliák), de azt kizárólag a társadalom többi tagjára nézve vizsgáljuk – még a környezeti károk esetében is.

A fentieken túl akár odáig is elmehet a közgazdaságtan – ha a társadalmi viselkedés is ebbe az irányba mozdulna, – hogy a természetes élővilágot kiemeli az alárendelt termelési tényezők közül. A közgazdasági modellek nem tükröznek semmilyen felelősséget a természetért, mint önálló entitásért mindaddig, amíg csupán eszközként és erőforrásként kezelik. A mai modellekben a természetes élővilág csupán egy az elfogyasztható javak és erőforrások közül. Ebben a szemléletben vergődik a globális felmelegedés, azaz a klímaváltozás közgazdasági elemzése is. Alapvetően az egyének és társadalmak költségei és hasznai vizsgálati keretében gondolkodik a társadalomtudomány.

Milyen kérdésekre kellene választ adnia egy korszerű makrogazdasági modellnek? A Solow-modellből kiinduló növekedési modellek alapállítása, hogy a gazdaságban hosszútávon beáll az állandósult növekedési szint. Vajon hogyan viszonyul ehhez az egyre bővülő globális energiaigény? Annak van-e állandósult szintje a valóságban és mi történik, ha ehhez nem elég az energiaforrás?

Nyilvánvaló, hogy miközben a közgazdaságtan a jólétet nevezi meg végső céljának, addig a gazdaságpolitika ezzel szemben a nemzetek és nemzetgazdáságok a fennmaradásért való versengést (rat race) valósítják meg egymást növekedésbe, teljesítménybe való hajszolásával. Minden kritika ellenére, továbbra is a GDP növekedése a legfontosabb gazdaságpolitikai indikátor. Amennyiben a termelési függvényben a növekedés lehetséges forrásai között a tőkeállományt, a munkaerő-állományt és annak hatékonyságát, továbbá a technológiai fejlődést nevezzük meg, akkor vajon lehetséges-e, hogy a mai szintű vagy ehhez képest akár csökkentett tőkeállomány mellett, azaz kevesebb természeti erőforrással, csak a technológia fejlődésével, azaz a termelékenység javulásával növekedjenek a gazdaságok, mindenféle erőforrásigény bővítése nélkül (leszámítva a pénzt)? Érdemes olyan modellváltozatokon gondolkozni, amelyekben elkülöníthető a fizikai és a pénzbeli tőke, hogy tesztelhető legyen a fizikai tőke növelése nélküli vagy akár csökkentésével járó, azaz a természettel és erőforrásaival takarékosan bánó gazdasági növekedés.

A makrogazdasági modellek végtelen időhorizonttal számolnak, és a tőketényezőket korlátokkal nem számoló változókkal modellezik, legalábbis, ami a termelési tényezőket illeti, miközben nagyon is végesek a valós erőforrások.  A termelési függvény három tényezője a technológia, a tőkeeszközök és a munkaerő. Érdemes lenne végig gondolni, hogy a mai vagy akár csökkentett tőkeállomány mellett, csak a technológia fejlődésével, azaz a termelékenység javulásával hogyan lehetne növekedni úgy, hogy a természet eltartóképességét nem feszítjük túl. A természet nem a gazdaság eszköze és erőforrása, hanem a kontextusa és keretrendszere. A túlhasználat fogalmát ismeri a mikroökonómia-alapú környezet-gazdaságtan, az irreverzibilitás fogalmát használja a poszt-keynesi fejlődésgazdaságtan. A nemzetközi szervezetek és nemzeti kormányok által alkalmazott növekedési forgatókönyveket elemző, döntés-előkészítő modellek esetében nem árt, ha képesek az összeomlási pontokat is figyelembe venni. A visszafordíthatatlan károsodás, a túlhasználat következtében kimerülő bányák, elsivatagosodó területek, víz alá kerülő városok, eltűnő tengeri és szárazföldi állatvilág stb. figyelmen kívül hagyása aláássa a növekedést. Ha ezt a modell nem tudja kezelni, akkor a valóságtól elrugaszkodott növekedési pályát vetíthet előre, ami hibás döntésekhez vezethet.

Kutasi Gábor


Kép forrása: pixabay.com