Jó zsaru, rossz zsaru

Az ökonometriai eszköztár kifinomultabbá válásával egyre inkább lehetséges nemlineáris, aszimmetrikus, állapotfüggő hatások vizsgálata. Az ilyen kutatások nem arra a kérdésre adnak választ, hogy „mekkora a …politika hatása a …ra?”, hanem arra, „hogyan függ ez a hatás a gazdaság állapotától?”, vagy „különbözik-e egy szigorítás és egy lazítás hatásossága?”

A költségvetési politika hatását például a fiskális multiplikátorral lehet megragadni, ami azt méri, hogy egy dollárnyi többletkiadás hány dollárral több kibocsátást eredményez. Ha ez a szám nagy, a fiskális politika hatékony eszköz a gazdasági ciklusok simítására.

Kérdés azonban, hogy a multiplikátor vajon minden körülmények között ugyanakkora-e, vagy változik a gazdaság állapotától függően. Auerbach és Gorodnichenko 2012-es tanulmánya egy érdekes becslést mutat be arra vonatkozóan, hogyan változott az amerikai fiskális multiplikátor nagysága az elmúlt hatvan évben:

poliszimiksz1

Forrás: Auerbach és Gorodnichenko (2012)

A multiplikátor jellemzően 0 és 1,5 között mozgott. A szürkével jelölt recessziós időszakokban magasabb, gyakran egy feletti értékeket vett fel, ami azt jelenti, hogy ha egy recesszió kellős közepén a kormány egy golyóstollal többet vásárol, a gazdaság nemcsak azt a tollat fogja kitermelni pluszban, hanem még egy felet is. Az intuíció a következő: a golyóstollkészítő jövedelme nő, ha nőnek a megrendelések, amit ő arra fog költeni, hogy egy további fél golyóstollat vásároljon magának, így összesen másfél golyóstollal fog többet előállítani a gazdaság.

Ezzel ellentétes képet mutatnak azok az időszakok, amikor növekszik a gazdaság: a multiplikátor ilyenkor közel van nullához, vagyis a fiskális politika nem tudja érdemben sem élénkíteni, sem fékezni a gazdaságot. Intuíció: hiába rendelne több golyóstollat, az csak a megtermelt javak más elosztásához vezetne, nem pedig több termeléshez.

A monetáris politika ezzel szemben inkább a gazdaság túlfűtöttsége ellen lehet hatásos – legalábbis ez olvasható ki Angrist és szerzőtársainak eredményeiből (Angrist és szerzőtársai, 2018). A jegybanki kamatlépések hatását többnyire lineáris modellekkel szokták becsülni, amelyekből – a linearitás miatt – nem jöhet ki más, mint hogy egy 25 bázispontos kamatemelésnek és egy ugyanakkora csökkentésnek abszolút értékben megegyezik a hatása – „by construction”. Angristék azonban egy, idősoros becsléseknél eddig még nem használt módszerrel külön tudták megbecsülni a Fed szigorításainak és a lazításainak hatását, és eredményeik számottevő aszimmetriát mutatnak:

poliszimiksz2

Megjegyzés: a vízszintes tengelyen a kamatemelés után eltelt hónapok láthatók

Forrás: Angrist és szerzőtársai (2018)

Míg egy (váratlan) 25 bázispontos kamatemelés egy év után szignifikáns lassulást okoz az ipari termelésben (bal oldali ábra), egy (váratlan) 25 bázispontos csökkentés nem élénkíti a gazdaságot még egy év eltelte után sem. Vagyis hagyományos monetáris politikai eszközökkel hűteni lehet a gazdaságot, élénkíteni kevésbé.

Ha a két idézett tanulmány alapján próbálnánk kikeverni a fiskális és a monetáris politika optimális elegyét, adja magát a recept: ha túlpörög a gazdaság, szigorítson a jegybank, ha viszont alulteljesít, a fiskális stimulus a megoldás. Ez első ránézésre meggyőzően hangzik, azonban ha a költségvetés és a jegybank „jó zsaru – rossz zsarut” játszik, vagyis előbbi csak lazít, utóbbi csak szigorít – még ha más-más időszakokban is –, az alapkamat és az államadósság előbb-utóbb az egekbe szökik, ami nyilvánvalóan nem optimális.

Éppen ezért azokban a periódusokban, amikor az adott szakpolitika kevésbé tud segíteni a stabilizációban, érdemes úgy tennie, mintha tudna, ugyanis ezzel puffert épít ki azokra az időkre, amikor ténylegesen bevethető lesz. A jegybanknak tehát kamatot kell csökkenteni recesszióban, még ha ezzel igazán nem is tud élénkíteni, a költségvetésnek pedig adósságot kell csökkentenie, amikor dübörög a gazdaság, jóllehet ilyenkor a monetáris szigor hatásosabb. Vagyis az optimális recept akkor sem változik, ha figyelembe vesszük az aszimmetrikus hatásokat (jó időkben „rossz zsaru – rossz zsaru”, rossz időkben „jó zsaru – jó zsaru”). Annyi tanulságot azonban le lehet vonni, hogy a gazdaság túlpörgésekor inkább a jegybankot, egy recesszió elhúzódásáért pedig inkább a fiskust érdemes felelősségre vonni.

Vonnák Balázs


Angrist, Joshua D., Òscar Jordà és Guido M. Kuersteiner (2018): „Semiparametric Estimates of Monetary Policy Effects: String Theory Revisited”, Journal of Business & Economic Statistics

Auerbach, Alan és Yuriy Gorodnichenko (2012): „Measuring the Output Responses to Fiscal Policy.” American Economic Journal: Economic Policy


Főoldali kép forrása: pixabay.com