Örökre elszegényedünk-e egy recesszió után?

A közgazdászok számára az egyik legfontosabb kérdés volt mindig is, hogy mitől gazdagabb egy ország a másiknál, mitől nő a kibocsátás, mi határozza meg a jólétet hosszú távon? A „természetes ráta” hipotézis szerint, ami a hetvenes évek óta a mainstream szerves részét képezi, egy gazdaság kibocsátását hosszú távon a kínálat oldali tényezők (demográfia, technológia, fizikai és humántőke) determinálják. A hipotézis egyik következménye, hogy jóléti szempontból korlátozott jelentősége van annak, ha a kereslet visszaesése miatt (például mert egy ingatlanár-buborék kipukkanása után a háztartások szegényebbnek érzik magukat, és ezért kevesebbet költenek fogyasztásra) recesszióba kerül egy gazdaság, ugyanis a piac ugyanis előbb-utóbb egyensúlyban kerül, és ismét a természetes ráta fogja meghatározni a kibocsátás, a foglalkoztatás szintjét. Vagyis a veszteség csak átmeneti.

A „természetes ráta” nézet egyik legerősebb kritikája szerint azonban a gazdasági visszaesések tartós károkat okoznak, ugyanis egy recesszióban sokan vesztik el az állásukat, készségeik, humán tőkéjük erodálódik, ezért egy részük később már egyáltalán nem talál munkát. Hasonlóan prolongálhatja a veszteségeket, hogy a kutatási-fejlesztési kiadások is visszaesnek recesszióban, ami a termelékenységet tartósan csökkenti. Mindezek az úgynevezett hiszterézis-hatások nem, vagy csak nehezen egyeztethetők össze a természetes rátával, ugyanis olyan következménnyel is járnak, hogy a kereslet visszaesése a kibocsátás potenciális szintjét tartósan csökkenti.

Nem mindegy azonban, mit értünk „tartós” alatt. A radikálisabb hiszterézis-értelmezés szerint permanens, vagyis az idők végezetéig megmaradó hatásról van szó, míg a mérsékeltebb értelmezés szerint a dinamika perzisztens, azaz hosszan tartó, de egy idő után lecsengő a hatás. A munkapiaci példánál maradva: akik állástalanná válnak egy recesszióban, egy életre is kiszorulhatnak a piacról, de ez még csak perzisztencia, ugyanis ők életük végén amúgy is inaktívvá váltak volna. Ha azonban a szülő hátrányos munkapiaci helyzetet megöröklik a gyerekeik is (például mert az állásvesztés miatt csak rosszabb iskolába tudják beíratni őket, vagy csak rövidebb ideig járhatnak iskolába), és azok leszármazottai is, akkor már permanens hatásról beszélhetünk.

A kérdés tehát az, hogy van-e tartós hatása a keresletnek reálgazdaságra, és ha igen, mennyire tartós ez a hatás. A kérdés megválaszolására lehet különböző modellszimulációkat használni. Nagyon valószínű azonban, hogy mindegyik modellből más eredményt kapunk. Ráadásul az, hogy melyik modell fog hiszterézis-hatásokat mutatni, és melyik nem, erősen függ attól, hogy melyikbe építették bele „gyárilag” a hiszterézist.

Érdemes ezért olyan módszerhez, modellhez nyúlni, amely a lehető legkevesebb előzetes feltételezést tartalmazza. Mivel a kereslet hatását szeretnénk vizsgálni, meg kell tudnunk különböztetni más tényezőktől. A legegyszerűbb, és vélhetően – világnézettől függetlenül – mindenki számára elfogadható különbségtétel, hogy a kereslet egy irányban hat az árra és a mennyiségre, vagyis amikor nő a kereslet, nőnek az árak és a kibocsátás is, szemben a kínálati típusú sokkok hatásával, amely ellentétes irányú elmozdulást implikál az árakban és a mennyiségekben. Az előjel-megkötéses SVAR modellek használatához ennél több feltételezésre nincs szükség, ezért esélyünk lehet elfogulatlan becslést adni arra vonatkozóan, hogy léteznek-e hiszterézis-hatások. Erre a megközelítésre úgy érdemes tekinteni, mint valamiféle „metamodellre”, amely az összes értelmes, az imént definiált előjelkritériumoknak megfelelő partikuláris modell predikcióját összesíti, átlagolja.

A becsléshez az Egyesült Államok reál-GDP és fogyasztói infláció adatát használtam, mindkettő esetében negyedéves növekedési ütemek formájában. A kétváltozós VAR-ba 5 késleltetést tettem, az Akaike információs kritérium alapján. Kétféle sokkot identifikáltam[1] a fenti gondolatmenetnek megfelelően: egy olyat, amelyik kezdetben egy irányban mozdítja el a GDP-t és az inflációt, valamint egy olyat, amelyik ellenkező irányban. Előbbire a „keresleti sokk”, utóbbira pedig a „kínálati sokk” címkét ragasztottam. Az alábbi ábra az impulzusválasz-függvényeket mutatja, vagyis azt, hogy átlagosan mennyiben térítik el eredeti pályájuktól a GDP-t és az árszintet a kínálati, illetve keresleti típusú hatások:

IRFs

Megjegyzés: a középső vonalak a becslés átlagát mutatják, a két szélső pedig a 95 százalékos konfidenciasávot.

Forrás: saját szerkesztés

A kínálat megváltozása (bal oldali ábrák) – feltevéseinknek megfelelően – amikor növeli a kibocsátást, csökkenti az árakat. Mindkét változóra tartós hatást gyakorol, ráadásul a GDP-re statisztikailag is szignifikáns[2] módon.

A számunkra igazán érdekes keresleti sokk hatása – ezzel szemben – időben lecsengeni látszik a GDP-re, miközben az árak tartósan (és statisztikailag szignifikánsan) emelkednek. Az eredmények alapján tehát kicsi a valószínűsége, hogy a keresletnek permanens hatása lenne a reálgazdaságra, annak hosszú távú szintjét alapvetően a kínálat mozgatja. Perzisztens hatásról azonban beszélhetünk, ugyanis a kibocsátás kezdeti megugrásának a fele még 3-4 évvel később is megmarad.

Az impulzusválasz-függvények azt mutatják meg, hogy mennyi egy adott időszakra a egyedi modellek által adott becslések átlaga. Az átlagok lefutása azonban nem feltétlenül tükrözi vissza a lefutások átlagát, márpedig mi most elsősorban a dinamikára vagyunk kíváncsiak. A következő ábrára ezért azt rajzoltam ki, hogy az egyes modellek által szimulált azonnali és hosszú távú (40 negyedévvel később vett) hatások a GDP-re hogyan viszonyulnak egymáshoz. Mindegyik pont egy modellt szimbolizál.

frypagan

Forrás: saját szerkesztés

A vízszintes tengelyen van feltüntetve az azonnali hatás, a függőlegesen pedig a hosszú távú, ugyanakkora léptékkel (az egységnek nincs jelentősége most, mert az arányokkal foglalkozunk – ezért nincsen numerikus skála egyik tengelyen sem). A szaggatott vonallal jelzett 45 fokos egyenesen elhelyezkedő pontok azon modellbecsléseket mutatják, amelyek szerint a hosszú távú hatás megegyezik az azonnali hatással, vagyis tökéletesen permanens a hatás. Jól látszik, hogy nem kevés modell található a vonalon vagy afelett (az összes pont közel 20 százaléka). Ha kicsit megengedőbbek vagyunk a „tartósság” értelmezésében, akkor azok a modellek, amelyek szerint a hatás 10 év múlva is meghaladja a kezdeti sokk 75 százalékát, az összes modell közel harminc százalékát teszik ki. Végül, az összes modell 40 százaléka szerint a kezdeti hatás legalább fele megmarad 10 év múlva is. Vagyis mindezek fényében nemcsak hogy nagy valószínűsége van a hiszterézisnek a perzisztencia értelmében, még a permanencia-hipotézis sem vethető el teljesen.

Vonnák Balázs


[1] Uhlig (2005) módszertanával.

[2] A 95 százalékos konfidenciaintervallum nem tartalmazza a nullát.


Blanchard, Olivier J. (2017): “Should we Get rid of the Natural Rate Hypothesis?” NBER Working Paper No. 24057

Uhlig, Harald (2005): “What are the effects of monetary policy on output? Results from an agnostic identification procedure,” Journal of Monetary Economics, Elsevier, vol. 52(2)