„Ne gondold, hogy a valóság torz, ha nem illik rá az elméleted” – interjú Andrew Shenggel

A neoklasszikus közgazdaságtan lineáris és szimmetrikus megközelítései elegánsak és intuitívek, emiatt pedig nagyon vonzó elméleti keret, különösen a hatalom birtokosai számára. A globális pénzügyi válság azonban nyilvánvalóvá tette a paradigma „vakságát” és válságát – mondta el az Econominiának adott interjújában Andrew Sheng professzor, a Hong Kong-i Asia Global Institute tudományos főmunkatársa. Véleménye szerint az oktatás rendszerét teljesen át kell alakítani annak érdekében, hogy megjelenhessenek a versengő elméletek. Ha egy elmélet hiányosságai nyilvánvalóvá válnak, akkor változásra van szükség, és ha a valóság mást mutat, mint amit az elmélet diktál, akkor nem a valóságot kell hibáztatni. Véleménye szerint a „Pekingi Konszenzus” egy nyugati fikció, a kínai gondolkodás ugyanis inkább folyamatos gyakorlati kísérletezésként, a bizonytalanság körülményei között történő döntések sorozataként fogható fel, nem pedig egy nyugati értelemben vett elméletként.

Andrew Sheng egy szakmai panel tagjaként részt vett a 2019-es Lámfalussy-konferencián, 2019. február 13-án pedig előadást tartott „The Great Transformation 2.0 – how we should use Polanyi’s thinking as the bridge between the East and the West in the 21st century?” címmel a Gazdaságföldrajz, Geoökonómia és Fenntartható Fejlődés Intézet szervezésében a Budapesti Corvinus Egyetemen.


Kolozsi Pál (KP): Egyik központi tézise, hogy a régi neoklasszikus közgazdasági paradigma már nem működik. Hogyan jutott erre a következtetésre? Mik a nyilvánvaló jellei a paradigma válságának?

Andrew Sheng (AG): A neoklasszikus paradigmának vannak „vak foltjai”, amiket nagyon veszélyes figyelmen kívül hagyni. Két ilyen nyilvánvaló hiba például a társadalmi egyenlőtlenség és a klímaváltozás kérdésének kezelése, hiszen mindkettőről azt feltételezi az elmélet, hogy a politika dolga ezzel foglalkozni és a politika el is látja ezt a feladatát. Mindez azt mutatja, hogy a neoklasszikus modellek leegyszerűsítő világképe mind elméleti, mind pedig gyakorlati szempontból problematikus. Mindemellett azt is látnunk kell, hogy a gazdaságpolitikai mérlegelésre és a jegybankok által döntéselőkészítésre használt DSGE modellekben a pénz meg sem jelenik – mint azt Lord Mervyn King, a Bank of England korábbi kormányzója kiemelte. Ez abból adódik, hogy a pénzügyi eszközök és kötelezettségek nettósítva szerepelnek a modellekben, miközben könnyen kialakulhat olyan helyzet, hogy a „farok csóválja a kutyát”, a pénzügyeket értve az előbbi, a reálgazdaságot ez utóbbi kifejezés alatt.

Mivel a neoklasszikus modell a laissez faire megközelítésre épül, emiatt a gazdaságot önszabályozó rendszerként írja le, amely külső megrázkódtatás esetén idővel visszatér az egyensúlyba. Így a modellek a belső sokkokat figyelmen kívül hagyják. Ez logikai hiba. Ha gazdasági rendszer teljes, azaz mindent lefed, akkor nincsenek külső sokkok. Amennyiben nem fed le mindent, akkor természetesen lehetnek ezen a nemteljes rendszeren kívüli tényezők, de akkor pedig a modell hiányos – ami a modellről alkotott neoklasszikus képpel ellentétes. A 2007-es globális pénzügyi válság mindeközben megmutatta, hogy a pénzügyi rendszer olyan endogén elemeket tartalmaz, melyek nagy megrázkódtatásokat képesek generálni.

A leegyszerűsítő modellek arról is hallgatnak, hogy a gazdaság intézményi rendszere, struktúrája olyan tényező, amely miatt nemcsak a Hayek által hangsúlyozott önszabályozó piaci mechanizmusok dominálnak, hiszen a kormányzati bürokrácia, a vállalatok vagy a nem-kormányzati szervezetek önmozgása szintén önálló erőként ható rendszerként működik. E szervezeteknek saját érdekeik vannak, amelyek eltérhetnek a tulajdonosok vagy a menedzserek érdekeitől. Ha ezeket az intézményi meghatározókat figyelmen kívül hagyjuk, akkor a modelljeink és az azokból levont gazdaságpolitikai következtetéseink tévútra vezetnek.

Beszédes példaként szolgál az „intézményi vakságra” az, ahogyan a mainstream gondolkodás Kína látványos felemelkedését kezeli és értelmezi, hiszen a kínai növekedést alapvetően a kínai bürokrácia menedzselte, nem pedig a piac. Ez akkor is igaz, ha az állam ügyesen felhasználta a piaci erőket, és a piaci árakat követte azokban az esetekben, amikor önmaga bizonytalan volt a követendő irányt illetően. Megtanulta Kína azt is, hogyan éljen a verseny kínálta előnyökkel az állami vállalatok vonatkozásában, sőt a városok és a régiók között is versenyhelyzetet teremtettek annak érdekében, hogy hatékonysági és innovációs előnyöket érjenek el.

KP: Miért gondolja, hogy a paradigma kockázat jelenti a legnagyobb kihívást?

AG: A pilóták azt mondják, hogy azok, akik csak az eszközeikre hagyatkoznak, ahelyett, hogy az eget is kémlelnék, bajba kerülhetnek. Aki rózsaszín szemüveget visel, annak a világ is rózsaszínűnek tűnik, azaz, ha az alkalmazott paradigma hibás, akkor a következtetések és a gazdaságpolitikai javaslatok is hibásak lesznek. Nem sokra megyünk azzal, hogy még az álló óra is naponta kétszer a pontos időt mutatja.

Sok jól képzett szakember és gazdaságpolitikus azt feltételezi, hogy a mai problémák átmeneti bukkanók az úton, és ügyes manőverekkel ezeket el lehet kerülni. Erre értem, hogy „paradigma vakságban” szenvedünk. Mi van, ha a bukkanó strukturális és alapvető törést jelent? Például, a fenti példát folytatva, ha az egész utat elmosta egy, a klímaváltozásból eredő természeti csapás, vagy az országban forradalom van, vagy például a klímaváltozásból, a technológiai fejlődésből, vagy akár invázióból adódóan hatalmas migrációval kell szembesülnünk? A legveszélyesebb tudatlanság az önelégült bizonyosság valamiben, ami hibás.

KP: Írásai és előadásai szerint Polányi Károly megközelítése kínálja az egyik legrelevánsabb alternatívát Hayek neoliberális rendszerével szemben. Melyek a főbb állításai e két filozófiai iskolának és melyek a legfőbb különbségek közöttük?

AG: Polányi a neoklasszikus modell alapjáig ment le, arra kérdezve rá, hogy a gazdaság és a társadalom különválasztott jelenségként egyáltalán tanulmányozható-e. Szerinte a gazdaság társadalmi, illetve a társadalom természeti beágyazottsága alapvető jelentőséggel bír, ezek a szintek nem választhatók szét mesterségesen. Ebből következően az a feltételezés, hogy a piac képes a racionalitás talaján állva, illetve szükség esetén önszabályozó módon biztosítani a föld, a munka és a tőke cseréjét, nem más mint fikció, logikai hiba! De hát az orvosok is sokáig, 400 évig hittek abban, hogy a véreztetés gyógyítja a nyavalyákat, így azon sem kell csodálkoznunk, hogy a neoklasszikus közgazdászok hisznek a szabadpiaci önkorrekcióban.

ShengBWAndrew Sheng

Be kell vallanom, én is sokáig hittem ebben, és ha a többség ezt gondolja, akkor ez önbeteljesítő próféciaként hat. Azt gondoltuk, hogy ha valami elromlik, akkor az nem az elmélet hibája, hanem az elméletből leszűrt gazdaságpolitikai javaslat végrehajtásával lehet gond. Egy párhuzammal élve: a sámán nem tévedhet akkorát, ami a hitelét megkérdőjelezhetné, nem igaz?

Könnyű kritizálni, de nem könnyű hihető és konkrét alternatívákat javasolni. Polányi megérzése és logikája is helyes volt, de nem könnyű a gyakorlatban megtalálni a megfelelő egyensúlyt az állam és a piac között, így Polányi sem adott konkrét receptet. Az én konklúzióm az, hogy nincs is mindenkire egyformán alkalmazható megoldás. Bhután például nem hisz a GDP-ben, inkább a polgárai boldogságát akarja növelni, ez pedig jogában áll. A sokféleség az ötletek és a modellek versenyét szüli, és a rendszer összességében fog majd alkalmazkodni.

A neoklasszikus iskola pszeudo-tudománnyá változott, ahol a feltételezéseket evidenciaként kezelik. Általában az elméletek sorsa az, hogy ha új ismeretek arra utalnak, hogy az elmélet hibás, akkor az elméletet elvetik. A neoklasszikus iskola igen nagy és kiterjedt, sokféle eltérő véleményt takar. Ezzel együtt az iskolát meghatározó központi teória figyelmen kívül hagyja a tényeket, ami arra utal, hogy a valóság már túlhaladt ezen a paradigmán. A katolikus egyház esetében a reformáció terjedése és az európai periféria országainak áttérése kényszerítette ki a reformigények elismerését és az egyház alkalmazkodását. Hasonló hatások érvényesültek a közgazdaságtanban is. A neoklasszikus iskola a Keynes által támasztott kihívásra válaszul „fogadta be” a keynesi tanokat. Keynes filozófiai alapállása beavatkozás párti volt, azt vallotta, hogy elégtelen aggregált kereslet esetén a piac nem működik az elmélet által elvárt módon. Miután a Keynes-i beavatkozást „túlhajtották”, a neoklasszikusok azzal vágtak vissza, hogy nem pusztán a fiskális kiadásokat korlátozták, hanem mindenfajta piaci beavatkozást, így a szabályozást is visszavették. Ez jó lehetőséget adott a monopóliumoknak és az eliteknek arra, hogy foglyul ejtsék a rendszert nemcsak politikailag, hanem ideológiailag és intellektuálisan egyaránt. A gazdagok pedig még gazdagabbak lettek.

KP: A közgazdaságtan fejlődése mindig függött a természettudományok, elsősorban a fizika fejlődésétől. Úgy fest ugyanakkor, hogy a közgazdasági főáram mintha ragaszkodna a klasszikus fizika perfekcionista, mechanikus és lineáris szemléletéhez, a kvantum-forradalom hatása nemigen érezhető. Az ön véleménye szerint mi lehetne a hozzáadott értéke a kvantum-koncepció közgazdaságtani integrálásának?

AG: A neoklasszikus lineáris és szimmetrikus megközelítés elegáns, intuitív és nagyon vonzó, különösen azok számára, akik a hatalmat gyakorolják. Senkinek nem kell tennie semmit ahhoz, a szabadpiac mindent megold. Ez a szemlélet azonban teljesen ellentmond a modernitás előtti korok emberi tapasztalatának, amikor az ember a természettel és más emberekkel harmóniában élt, azaz a piac és az önérdek érvényesítésének lehetnek korlátai. Amikor komplex és nemlineáris paradigma felé mozdulunk, akkor az alternatívák oly sokaságával, olyan összetett és annyira heterodox megközelítésekkel szembesülünk, ami konfúziót okozhat. Ilyen esetekben sokan a régi elméletek kínálta rendre vágynak, még akkor is, ha a régi elmélet hibás.

A kvantumelmélet forradalma visszatérést jelent a valószínűségi, kapcsolati és evolúciós változás modelljéhez. Egy olyan elmélethez, amit a fizikusok sem értenek igazán, de ami sok esetben jól működik a gyakorlatban. A kvantum számítógép például ma már összetett számítási feladatokat gyorsabban és átfogóban végez el, mint a hagyományos számítógép, amely bináris rendszerre épül. Ez lehetővé tesz olyan, mesterséges intelligencián alapuló megoldásokat, amelyek megváltoztatják az emberi döntéshozatal eszközeit, amivel együtt megváltozik a gazdasági és társadalmi viselkedés is.

A kvantum pénzügyek az egyik ígéretes irány, hiszen a pénz információ, és a kvantum mechanika is információ-alapú. A pénzteremtés határköltsége nulla, emiatt lehetséges a kriptopénzek megjelenése, valamint végső soron a központi bankok pénzteremtése is. A kvantumelmélet „összefonódás” koncepciója hasznos segítséget ad a derivatívák és mögöttes termékek közötti kapcsolat értelmezéséhez. Ezt az elvet aknázzák ki a Ponzi-konstrukciók, amikor olyan kötelezettségeket teremtenek, amiről az „ügyfelek” azt hiszik, hogy eszközök, miközben eltüntetik a háttérben meghúzódó, mögöttes eszközöket. A kötelezettségek tovább forgathatók, újabb ügyfélnek adhatók el, még akkor is, ha teljesen eltűnt a mögöttük lévő eszköz. A pénzügyek kvantum-jellegét még csak most kezdjük felfedezni.

KP: A válság kirobbanása után tíz évvel még mindig azon vitatkozunk, hogy mi a jövője, merre fejlődik a közgazdaságtan. Mi lenne a legfontosabb lépés ezzel kapcsolatban a közgazdaságtan oktatásában, a publikációs lehetőségek terén és a kutatásban?

AG: Az emberi intézmények viselkedése nagyon eltér az egyének viselkedésétől, hogy saját, összetett önszabályozó rendszerük van. Logikai hiba lenne azt feltételezni, hogy az egyéni viselkedés ráhúzható ezekre azon az alapon, hogy egyének összességéről van szó. A tökéletes informáltság feltételezése is csak azon teoretikusok agyában él, akik nem gondolkodnak. A tökéletes vagy optimális megoldások keresése a gazdaság minden problémáját illetően tévút és képzelgés. de ha egy egész vallásos rend épül erre a hitre, akkor ezt a hiedelmet védelmezni fogja minden fenyegető változással szemben. Ezt diktálja az önérdekük, a főáram „főpapjai” uralják a vezető folyóiratokat, illetve a tanterveket és a tankönyveket is az oktatásban. Hogyan is láthatnák be, hogy tévedtek?

A természettudományok esetében ez könnyebben megy, a társadalomtudományok esetében ugyanis soha nem lehet egy kísérletet ellenőrzötten megismételni. Ennyiben hasonlít a helyzet a kvantumkísérletekre, ahol a kimenet valószínűségi alapon változhat. A neoklasszikus közgazdászok ezért is mondhatják, hogy tanításuk nem dőlt meg teljesen. Roberto Unger, brazil közgazdász helyesen mondja, hogy alapjaiban és teljesen meg kell változtatnunk az oktatási rendszert. A tantervek átalakítása megkezdődött, hiszen a mesterséges intelligencia eszközeinek térhódítása megváltoztatta a munka és ezáltal az oktatás természetét. Egy napon az iskolákban oktatni fogják a kvantum gondolkodást, és nemcsak egyetemi szinten. Azt mondják, hogy a kínai nyelv nehéz, de az emberiség egyötöde kínaiul beszél, kínaiul olvas, és más nyelveket is tanul ugyanakkor. Miért ne lehetne a kvantum gondolkodást is megtanulni? A matematika is nehéz, de az elvei nem olyan összetettek, mint azt a fizikusok alkalmazásai sugallják.

KP: Kínai közgazdászként, európai és amerikai tanulmányokkal a háta mögött, miben látja a kínai és a nyugati világ közötti eltéréseket a tudományhoz, a technológiához és a fejlődéshez való viszonyulásban? Ezen eltéréseknek mik lehetnek a következményei hosszabb távon?

AG: Közel ötven éves tapasztalattal a közgazdaságtan, a pénzügyek és a gazdaságpolitikai és szabályozás terén azt kellett felismernem, hogy teljes őszinteséggel kell felmérni az elmélet és a gyakorlat viszonyát. Önámításnak nincs helye, ha az elmélet nem jó, akkor meg kell változtatni, nem azzal próbálkozni, hogy a valóságot tüntessük fel tökéletlennek, ha nem illik a képbe. Azt szükséges ilyenkor keresni, hogy miért és hol van hiba az elméletben. A kínaiak abban voltak sikeresek, ahol az orosz tervezők kudarcot vallottak, ugyanis megtanulták a piacot „utánozni”. Azt viszont nem tudták jól elmagyarázni, hogy mi áll a sikereik mögött, miért működik a kínai modell a gyakorlatban. Az a nyugati elképzelés, miszerint a „Washington Konszenzus”-hoz hasonlóan létezik egy „Pekingi Konszenzus”, ugyanakkor nem más mint egy nyugati fikció. Kínában nincs nyugati értelemben vett teória hipotézisekkel és alapelvekkel, a kínai modell sokkal inkább egy folyamatos gyakorlati kísérletezésen alapuló, a bizonytalanság körülményei között történő döntéshozatali mód. Az a benyomásom, hogy a kínaiak a gyakorlatból indulnak ki, folyamatokkal próbálkoznak, és ha az beválik, akkor máshol is alkalmazzák, ha meg nem, akkor módosítják az algoritmust.

Kína nagy előnye a nagysága, azaz, hogy az emberiség egyötödét fedi le. Ilyen nagyságrendben többféle kísérleti megközelítéssel lehet próbálkozni, és amelyik működik, azt terjesztik el. A rendszer stabilitását a központi kormányzat biztosítja, de lehetőséget teremt a kísérletezésre a helyi és alacsonyabb szinteken. Az oktatási rendszer előnyben részesíti a tudományos, technikai, mérnöki és matematikai képzéseket. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy a kínai emberek inkább gyakorlatiasak, mint elméleti beállítódásúak. A méretek lehetővé teszik, hogy a volumenhozadék megtakarítást eredményezzen, ami globális szinte is releváns előny. Ha hiba történik, akkor gyorsan megtörténik az alkalmazkodás. Ahogy a rendszer egyre összetettebb és nagyobb lesz, egyre nehezebb megjósolni, hogy a jelenlegi modell nem alakul-e át menet közben. Ebből adódik az is, hogy a strukturális reformokat nehéz „átvinni” Kínában.

KP: Mi lehet, vagy minek kellene lennie az új paradigmának? Mi lehetne az első lépés a jelenlegi elszigetelt és szegmentált „ellátási-lánc-gazdaságból” a befogadó „tudás-gazdaság” irányába?

AG: A globális ellátási lánc gondolkodás nagy veszélye az, hogy egy formulához, sztenderhez ragaszkodva hatékonyságot érhetsz el, de ha ez a sztenderd hibás, akkor annak az egész rendszer látja kárát, mert a kapcsolódásokon keresztül fertőződik a rendszer. Nem hiszem, hogy egyetlen paradigma lesz a megoldás. A fizikában a kvantum fizika térnyerése azt jelentette, hogy többféle megközelítés és értelmezés jelent meg a tudományban. A közgazdaságtan esetében ilyen sokféleség nem alakulhatott ki, mert minden jelentősebb iskola ugyanazt a matematikát és közgazdaságtant tanítja, a közgazdászok egyelőre még adósak a „kvantum közgazdaságtan” kidolgozásával. Más tudományágaknál, így például a biológiában, a matematikában és a technikai tudományoknál (információ tudományok, kriptológia, stb.) a kvantum megközelítések gyorsan elterjedtek.

Egy igazán izgalmas és veszélyes világban élünk. Majd minden területen azt látjuk, hogy a hagyományos megközelítést alapjaiban rengetik meg az új technikák, így a vallások, az etika és a politika terén egyaránt. De vissza kell térnünk az alapokhoz, és feltenni az alapkérdéseket. Mi célból élünk? Hogy több pénzt keressünk? Vagy hogy békében és harmóniában éljünk más emberekkel és a természettel egyaránt? Ha ez utóbbi, akkor milyen etikai értékek számítanak igazán? A fentiek alapján azt hiszem jogosan feltételezhetjük, hogy egy napon a közgazdaságtant, mint önálló tudomány megalapító Adam Smithre morál filozófusként fogunk elsősorban emlékezni, nem pedig a szabad piac apostolaként.

Kolozsi Pál Péter


Az interjú eredeti, angol nyelven is olvasható.

„Ne gondold, hogy a valóság torz, ha nem illik rá az elméleted” – interjú Andrew Shenggel” bejegyzéshez egy hozzászólás

Hozzászólások letiltva.