Az éghajlatváltozás és a globális kapitalizmus

A klímaváltozás kétségkívül a globális közbeszéd egyik legfontosabb témájává vált, mindenkinek van róla véleménye. Ez az előttünk tornyosuló hatalmas kockázatok miatt mindenképp üdvözlendő, hiszen már réges-rég nem egy szűk tudományos kör vitáiról beszélünk, hanem a politikai és a gazdasági élet egyik fő narratíváját alakító tényezőről. Fontos megjegyezni, hogy bolygónk sorsa kapcsán ugyan a klímaváltozással kapcsolatos hírek dominálnak, azonban ez az emberi tevékenységekből eredő problémáknak csak egyik aspektusa. Szakértők szerint például a biológiai sokszínűség drasztikus csökkenése és a nitrogénciklus összeomlása tekintetében is a katasztrófához közelít az emberiség. Látható, hogy globális megállapodások, tüntetések, kezdeményezések sorjáznak, azonban a nagyobb eredmények még váratnak magukra. Természetesen teljes könyvek és tanulmányok szólnak a „miért ilyen lassú a változás, ha ekkora a kockázat” kérdéséről, az egyén pszichológiai korlátainak vizsgálatától egészen az áttörést hozó technológiák ismertetéséig. Ezúttal pár gondolat erejéig vizsgáljuk meg piaci és pénzügyi szempontból ezt a kérdést. Nézzünk tehát pár fundamentális felvetést, hangsúlyozottan egyszerűsített módon, amik jelenleg az egész vitát keretezik:

1. A fenntartható jövő szempontjából szabad-e, és ha igen, mennyire szabad beavatkozni a piaci mechanizmusba?

Ez azért fontos kérdés, mert a piaci mechanizmus hatékonyságába és a piac érinthetetlenségébe vetett hit áthatja számos globális döntéshozó gondolkodását. Valószínűleg azonban már a kérdés is hibás, hiszen nem létezik és soha nem is létezett önmagától kialakuló, önszabályozó, természeti törvényeknek megfelelően működő szabadpiaci mechanizmus. A piac megfelelő működéséhez mindig szükség van intézményekre (állam, szabályozók, nemzetközi megállapodások stb.), a piac így nem egy társadalmon kívül „lebegő” képződmény. Ebből adódóan társadalmilag elfogadott módon lehet célokat szabni a működésének. A beavatkozás szó is értelmezhetetlen ebben a kontextusban, hiszen a társadalom tagjai és az általuk létrehozott intézmények vesznek részt a piacon, semmi nem érkezik „kívülről”. A piac azonban nem önmagáért való cél, hanem egy hatékony eszköz, aminek célzott „használata” nem jelenti a piacgazdaság (allokációs mechanizmus, árjelző szerep) kiiktatását.

2. Miként lehet a piac „teremtő” erejét a gyakorlatban hasznosítani?

Az állami szabályozások már régóta ismertek, akár a környezetvédelmi adókról, akár egyéb szabályokról beszélünk. Utóbbira például szolgálhat a cégek éves beszámolójának kibővítése, ahol különféle klímafogatókönyvek mentén kell bemutatni a lehetséges pénzügyi hatásokat. Ezen intézkedések alapvetően a működési keretrendszert kívánják módosítani. Az újabb trendek elsősorban a rövid távra és kizárólag profitra fókuszáló piaci mechanizmust szeretnék belülről átalakítani, a kockázati spektrum és az időhorizont kitágításával. Ilyen például az ESG (bővebben erről itt), ahol a részvényesek (tulajdonosok, befektetők) által előírt módon jelennek meg társadalmi, környezeti faktorok a menedzsment vállalatvezetési gyakorlatában. De ilyen kezdeményezésnek számít az aktív befektetői hozzáállás, ahol a befektetők részvényesi közgyűlésen igyekeznek kifejezni preferenciájukat a klímavédelem ügyében. A zöldpénzügy az ESG-nél is konkretizáltabb módon igyekszik a forrásokat a fenntartható, zöld befektetések irányába terelni, ez esetben a vállalatnak bizonyítottan csak zöldcélokra szabad használnia a piacról bevont, zöld címkével ellátott forrást.

3. Nem jelenti ez a hatékonyság sérülését?

Egyrészt már maga a hatékonyság is érdekes fogalom, alapvetően korlátozott erőforrásokkal a lehető legjobb megtérülés elérését jelenti. A kérdés, hogy mit tekintünk megtérülésnek? Szigorúan a következő negyedéves profitot vagy egy szélesebb társadalmi, környezeti hatásokat is figyelembe vevő, hosszú távon is profitábilis működést? Ez – ahogy fentebb már kifejtésre került – társadalmi megegyezés kérdése is. De amennyiben ettől a szemantikai kérdéstől eltekintünk, úgy logikai úton is belátható, hogy egy szélesebb bázison optimalizáló menedzser, befektető üzletileg is sikeresebb lehet, hiszen számos kockázati faktort addicionálisan követ és beépít a döntéshozatalba (az empíria is már visszaigazolta ezt, erről számos tanulmány szól, például ez). Ráadásul e faktorok üzleti lehetőséget is rejthetnek a szó hagyományos, akár rövid távú értelmében is, amit bizonyít az egyre versenyképesebb, olcsó környezetbarát technológiák piaci alapú terjedése. Összességében elmondható, hogy amennyiben a társadalom – a környezetileg tudatosan döntő fogyasztó, befektető, választó stb. – hozzáállása kedvezően változik, úgy ez az etikus viselkedés nem jelent versenyhátrányt (ebben a kontextusban a kulcs az oktatás, információátadás, ami évtizedek óta a fő stratégiának tekinthető).

Mint látható, az utolsó mondat sajnos rejt egy „amennyiben”-t. A fő kérdés, hogy változhat-e a globális gondolkodás kellően drasztikusan, ráadásul egységesen. (Hiszen a probléma globális, noha a cselekvés természetesen lokális. A megoldása viszont nem lehet részleges, például a szennyező iparágak szegényebb országokba történő kiszervezése természetesen nem megoldás.)

+1. Összhangba hozható a jelenlegi, fogyasztói társadalomra épülő globális kapitalista rendszer az éghajlatváltozás menedzselésével?

Ez egy nagyon komplex és összetett kérdés. Eddig a jelenlegi keretrendszerben gyökerező kezdeményezéseket érintettük, amelyek abszolút nem nevezhetőek radikálisnak, noha egyesek szerint már ezek is annak számítanak. A kapitalista termelés sajátja, hogy mindent piacokba szervez, az árupiacokhoz hasonlóan szervezi a munkaerőpiacot, a természeti erőforrások piacát és a pénzpiacot is (tradicionális közgazdasági gondolkodásmód). Mint látható, az utóbbi három piac azonban jelentősen különbözik az árupiacoktól, hiszen e piacok „áruit” (emberek, természet, pénz) nem piacra termelik, ahogy az árukkal azt teszik. Ennek megfelelően „az ár” alakulása sem egy egyszerű kereslet-kínálat keretben zajlik, noha a hagyományos szemlélet hajlamos erre így tekinteni. Ezt az ellentmondásos helyzetet a döntéshozók évszázadok óta erősebb szabályozásokkal igyekeznek kezelni, azonban a „természet” esetében ez egyelőre mérsékelt eredményekkel járt csak. Pontosan ezért a környezeti externáliák piaci beárazása már tudományos értelemben is hibás lehet, túl azon a gyakorlati tényen, hogy a környezet használata és pusztítása az esetek többségében nem monetalizálható (a helyreállítás költségei nem meghatározhatóak, ráadásul a helyreállításnak is lehet környezeti terhelése, az emberi életnek nincs ára stb.). A környezet piaci áruként való kezelése e szemléletben óhatatlanul tévútra vihet. Ezen felül a szükséges változás sebességét is lassíthatja, amennyiben a természetre egy áruba bocsátható és meghódítandó fogalomként gondolunk. Az emberiség és a természet nem szükségszerűen antagonizmus.

A fenti kérdéssel kapcsolatos számtalan aspektusból még kiemelhető a fogyasztói társadalom megléte. Globálisan az egyéni identitás fontos része a fogyasztás mennyisége, minősége, sebessége (rövidülő termékéletciklusok stb.). A fogyasztás aktusa ebben a tekintetben már természetesen közel sem csupán szükségletkielégítés, hanem a társadalom jelentős részének a személyiségépítés egy fontos módja. A fogyasztási szokások átalakítása így nem mozoghat az egyszerű szükségletek menedzselésének szintjén, például a nagy környezeti terhelést jelentő marhahúsról való lemondás és annak vegán hamburgerrel való helyettesítése egy texasi állampolgárnak soha nem lesz pusztán szükségleti kérdés.

Ráadásul az egész gazdasági rendszer a folyamatosan növekvő fogyasztásra és az ebből előálló növekvő profitra céloz, ebben pedig a fogyasztói társadalom kulcsszerepet játszik. Ha nincs fogyasztás, akkor nincs bevétel, nincs munkahely – hogy végtelenül leegyszerűsítsük a mondanivalót.

Összességében elmondható, hogy a klímaváltozás és az egyéb ökológiai veszélyek kezelése, elhárítása nem lehet egydimenziós küzdelem, és várhatóan mélyebb társadalmi és gazdasági átalakítást is kíván. Önmagában tehát a jelenlegi fő reménysugár, az olcsó és környezetbarát technológia fejlődése és e technológia piaci elterjedése nem látszik elegendően gyors megoldásnak, noha szerepe és fontossága természetesen elvitathatatlan.

Tapaszti Attila


Főoldali kép forrása: pixabay.com