Miért jók a válságok a közgazdaságtannak?

A 2008-2009-es gazdasági válság következményei felfoghatatlanok az átlagember számára. A Fed a pénzügyi rendszer megmentésére 29.000.000.000.000 dolláros csomagot állított össze. Alig két év alatt 8.000.000.000.000 dollár érték tűnt el az amerikai részvénypiacon és 10.000.000.000.000 dollár az USA ingatlanpiacán. És a lökéshullámok nem álltak meg az országhatárnál. A kínai Shanghai Composite részvényindex 73 százalékot esett. Az EU-ban 12 százalék fölé nőtt a munkanélküliség (Spanyolországban rövid ideig a 25 százalékos értéket is meghaladta). A mexikói GDP közel 10 százalékot zuhant. Az ausztrál bizalmi index korábban nem látott szintekre esett. Oroszország költségvetési egyenlege 5 százalék körüli többletből 8 százalékos hiányba váltott.

Természetesen adódott a kérdés: hol voltak a közgazdászok? Miért nem voltak képesek a problémákat előrejelezni? Miért kapnak egyáltalán fizetést ezek az emberek? És a válaszok nem voltak hízelgők a szakmára nézve. Egyesek szerint az egész akadémiai közgazdaságtan csődöt mondott. Alan Kirman a közgazdasági elméletekben látta a hiba forrását. A Bank of England főközgazdásza, Andy Haldane pedig egyenesen a közgazdasági előrejelzés válságáról beszélt.

Ebben az írásomban azt a kérdést járom körül, hogy mennyire várható el a közgazdasági modellektől a válságok előrejelzése; mennyire jogos az a közvélekedés, hogy a válság előrejelzésének hiánya az elméletek és modellek teljes újragondolását teszi szükségessé; végül pedig előnyös vagy hátrányos a közgazdaság szemontjából a válságok megléte? Gondolatmenetem három sarokpontra épít.

Ami nem romlott el, azt ne javítsuk meg

A címben szereplő állítás talán az egyik legfontosabb aranyszabály, amit életemben tanultam. A nehéz kérdés természetesen mindig az, hogy hogyan tudjuk, hogy valami elromlott vagy sem. Egy viszonylat egyszerű szerkezet esetében, mint például egy tányér, egyszerű dolgunk van. Ha egyben van, ha nincsenek rajta szemmel látható repedések, akkor valószínűleg nincsen vele gond (igaz, tökéletesen nem lehetünk ebben biztosak). De mi a helyzet olyan roppant bonyolult rendszerrel, mint a gazdaság? Hogyan tudjuk, hogy jól működik, illetve hogy megfelelő elméleteket és modelleket használnak a közgazdászok?

Az általános megközelítés szerint ha a GDP kellő ütemben növekszik, a munkanélküliség alacsony, az infláció alacsony (de azért pozitív), az adósság nem száll el, és így tovább, akkor a gazdaság jól működik. Egy válság azonban egyértelmű jele annak, hogy valamin változtatni kell. De valóban ez a megfelelő indikátor? Nem vagyok ebben biztos.

Tegyük fel egy pillanatra, hogy az egyik ismerősünk ajánl nekünk egy befektetési stratégiát, mellyel számításai szerint a hónapok többségében 10 százalékos hozamot érünk el, de átlagosan évente egyszer elveszítjük befektetésünk értékének egyötödét. Tegyük fel továbbá, hogy egymillió forintos kezdőtőkével el is kezdjük alkalmazni ezt a stratégiát, és az első 11 hónapban folyamatosan nyereséget érünk el, és már 2 millió 853 ezer forintunk van. A következő hónapban nincsen szerencsénk, és elveszítjük a tőkénk 20 százalékát. Azonban még ekkor is 2 millió 282 ezer forintunk van, mely több mint kétszerese a kezdőtőkénknek. Mit tennénk ekkor? Elvetnénk a befektetési stratégiát, hibásnak ítélve a modellt? Vagy vidáman alkalmaznánk a jövőben is?

A való életben és így a gazdaságban is végtelen számú kockázati faktor leselkedik ránk. Azonban egy modell, egy ember, de akár az emberiség egésze is legfeljebb véges sok kockázati tényező mérésére, modellezésére, kezelésére képes. Ennek következtében soha nem leszünk képesek az összes kockázati faktort kezelni. Viszont modelljeinkre és a gazdaság teljesítményére ezen faktorok is hatással lesznek. A nagy számok törvénye miatt a legtöbb esetben ezen tényezők pozitív és negatív hatásai nagyrészt kioltják egymást. Ennek következtében modelljeink és gazdaságunk az esetek többségében jól működik (feltéve persze, hogy modelljeink helyesek voltak). Néha azonban megtörténik, hogy kellően sok nem kezelt kockázati faktor a negatív irányba tér ki, és ezek kumulált hatásaként modelljeink előrejelzései nem lesznek pontosak, a gazdaság válságba kerül. Fontos azonban látnunk, hogy ebben az esetben nem a modellünkkel van baj. Bár feltehetjük a kérdést, hogy miért nem láttuk előre a válságot, ez a kérdés alapvetően hibás. Modelljeink csak véges valószínűségi változót tudnak kezelni, azaz végtelen sok változó hatását nem fogjuk tudni előre látni. A helyzet iróniája, hogy azt viszont előre tudjuk, hogy nem fogunk mindent előre tudni.

A fentiek miatt nem fogjuk elvetni barátunk befektetési stratégiáját sem. Bár néha komoly veszteségeket fogunk elszenvedni, és ezeket a „válságokat” nem látja előre a modellünk, azt azonban látja, hogy ezek mekkora arányban fognak bekövetkezni, és adott arányok mellett a stratégia szép hozamot termel számunkra.

Első fontos megállapításom tehát az, hogy nem minden esetben könnyű eldönteni azt, hogy egy gazdasági elmélet vagy modell jó, vagy javításra szorul. Az, hogy modellünk nem jelez előre egy válságot, nem jó kritérium, hiszen ez alapján egyetlen modellt sem tekinthetünk elfogadhatónak. Természetesen ennek fordítottja is igaz. Az, hogy egy modell a gyakorlatan egy adott időszakon jól teljesít, nem jelenti azt, hogy biztosan jó elméleti oldalról is.

A gazdaság sosem alszik

Bár a kultuszfilmnek számító Tőzsdecápák folytatása nem igazán tudott felnőni az első rész sikeréhez, a címe fontos üzenetet hordoz jelen témánk szempontjából is. Valóban, a befektetések világában mindig zajlik az élet. De ugyanúgy igaz ez a tejes gazdaságra is. A gazdasági fejlődésben nincsen tavaszi szünet vagy síszezon. A pénzmennyiség és a GDP nem az ismert „Nyolc óra munka, Nyolc óra pihenés, Nyolc óra szórakozás” munkarendet követi. A gazdaság folyamatosan változik, soha nem áll meg.

Az internet többek között sokkal gyorsabbá, olcsóbbá és demokratikusabbá tette az információhoz való hozzáférést. A négyezer évvel ezelőtti Mezopotámiában már ismert, majd egy hosszabb szünet után az 1970-es évektől komoly karriert befutó származékos ügyletek megváltoztatták, hogyan tudjuk a kockázatokat kezelni, illetve teremteni. A világgazdaság nyitottsága is folyamatosan változik. Míg a WTO megjelenése jelentősen növelte ezt, addig jelenünkben bizonyos folyamatok inkább a bezárkózás irányába hatnak.

A gazdasági rendszer tehát dinamikus. Folyamatosan változik. Nyilvánvalóan lehetetlen tehát olyan elméletet vagy modellt alkotni, mely most és mindörökké tökéletesen leírná a működését, amelyen soha többé nem kellene változtatni. A közgazdászok természetesen tisztában vannak ezzel. Ahogyan számos paradoxon ismert, mely a tökéletes előrelátás képtelenségét szemlélteti. Mi történne például, ha lenne egy tévedhetetlen modellünk az ingatanpiacra, mely azt jósolná, hogy a következő hónapban esni fognak az árak? Ebben az esetben a szereplők nyilván elhalasztanák vételi, és előrehoznák eladási tranzakcióikat. Azaz a kereslet eltűnne, miközben a kínálat megnövekedne. Az árak így most azonnal csökkennének és nem a jövő hónapban. Ahogyan az időutazó nem tudja megölni a saját nagyapját, úgy egyetlen modell sem jelezhet előre növekvő árakat a jelenben és csökkenőket a jövőben.

Második fontos megállapításom az, hogy mivel a gazdaság dinamikusan változik, az elméleteknek és a modelleknek is fejlődniük kell. Ez egy perpetuum mobile. Soha nem lesz végső, örökké érvényes közgazdasági teóriánk vagy modellünk.

„Szeretem a munkát. Elnézném reggeltől estig!”

Jerome Klapka Jerome angol író fenti idézete remekül fogalmazta meg az emberiség egyik tömegeket érintő vonását: lusták vagyunk. Bár a lustaságnak vannak pozitívumai is (állítólag Bill Gates szívesen alkalmazott lusta embereket, mert meglátása szerint ők mindig igyekeznek megtalálni a legegyszerűbb megoldást), ez a jellemvonás sokszor gátja a haladásnak.

A lustaság az oka annak, hogy nem szívesen tanulunk meg új modelleket, új elméleteket. És ugyanezen ok miatt van az, hogy ha viszont megtanultuk, akkor használni is szeretnénk ezeket. És egészen addig így teszünk, míg úgy látjuk, hogy ezek többé-kevésbé működnek. Csak akkor vagyunk hajlandóak újra elővenni a tankönyveket, ha a régi, megszokott eszközeink már nem igazán használhatóak. Hasonló folyamatok figyelhetők meg az élet minden területén. A magasugrásban egészen a XX. század fordulójáig az ollózó technika dominált. Ezután rendre jelentek meg az újítások, melyeket értelemszerűen rendre átvett a többi versenyző is.

Harmadik fontos megállapításom az, hogy csak akkor tanulunk, csak akkor változtatunk a bevett technikáinkon, modelljeinken, elméleteinken, ha valóban szükséges.

Veszély és lehetőség

John Fitzgerald Kennedy kampánybeszédeiben többször is hivatkozott arra, hogy a kínaiak két ecsetvonással rajzolják meg a válság szót, melyek közül az egyik veszélyt, a másik azonban lehetőséget jelent. Bár nyelvészek cáfolták ezt az értelmezést, a fenti eszmefuttatásom konklúzióját mégis remekül megvilágítja ez a megközelítés.

A gazdaság szereplőinek többsége ragaszkodik megszokott, bevált elméleteihez és modelljeihez. Teszik ezt annak ellenére, hogy egy dinamikusan változó környezetben működnek, ahol egy idő után minden modell él elmélet érvényét veszíti. Addig azonban, amíg megközelítőleg jól működnek, nem érzik szükségét annak, hogy újakkal helyettesítsék ezeket. Veszélyre és lehetőségre, azaz egy válságra van szükségük, hogy ezt megtegyék. A válság lesz tehát az a motivátor, mely a gazdaság szereplőit újratervezésre készteti. Ahogy jelen írás első részében leírtam, nem vagyok arról meggyőződve, hogy a gazdasági visszaesések valóban jó indikátorai lennének annak, hogy modelljeink és elméleteink szavatossága lejárt. Mégis megértem, hogy miért ezek azok az alkalmak, amikor elég motiváltak leszünk a változásra.

Sebestyén Géza


Főoldali kép forrása: pixabay.com