Makroökönómia a válság után: modellek heterogén ágensekkel

A válság után az egyik legsúlyosabb kritika specifikusan a DSGE modellekkel, általánosan a makroökonómia modellezéssel szemben az volt, hogy nem veszik figyelembe a gazdasági szereplők heterogenitását, jellemzően reprezentatív szereplők jelenítik meg a háztartási és termelő szektort.

Ugyanakkor a világ ebben az esetben sem teljesen fekete-fehér, a válság előtt is folytak olyan kutatások, amelyek fókuszában a heterogén szereplőket tartalmazó makroökonómiai modellek álltak, lásd például Heathcote és szerzőtársai (2009) irodalom összefoglalóját, vagy Krussel és Smith (1997, 1998) tanulmányait. De az kétségtelen tény, hogy a modellek többsége a reprezentatív ágens feltevésen alapult, és a gazdaságpolitikai elemzéseket is ilyen modellekkel végezték, amint azt Clarida és szerzőtársai (1999) cikke tanúsítja.

A válság után viszont felgyorsult a heterogén szereplőket feltételező DSGE modellek fejlesztése. Létrejött a HANK modellcsalád (heterogenous agent New Keynesian), amelyek a válság előtti új-keynes-i DSGE modelleket egészítette ki heterogén háztartásokkal. A heterogenitás forrása az egyedi munkanélküliségi sokk okozta jövedelemcsökkenésekből adódó jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek. A HANK modellek fejlesztését jelentősen megkönnyítette Krussel és Smith már idézett munkássága, akik már jóval a válság előtt kifejlesztettek egy olyan relatíve könnyen implementálható algoritmust, amivel racionális várakozások mellet lehet megoldani heterogén szereplős modelleket.

A makroökonómusok már régóta felismerték az óvatossági motívum jelentőségét a fogyasztási/megtakarítási döntésekben: a kockázatkerülő háztartásokat nem csak a várható jövedelmük érdekli, többet takarítanak meg, ha bizonytalan a jövőbeli jövedelmük. Carroll (2001,2009) azt is megmutatta, hogy a makroökonómiai ingadozásokból adódó óvatossági megtakarítás nagysága nem szignifikáns, az óvatossági motívum akkor válik lényegessé, ha az egyes háztartások jövedelmét egyedi sokkok érik – ilyen például a munkanélküliség kockázatából adódó jövedelmi bizonytalanság. Tehát az óvatossági motívum hatásai vizsgálatánál figyelembe kell venni az egyedi háztartásokat, nem elégséges a reprezentatív háztarásra alapozott megközelítés.

A fenti eredmények általános egyensúlyi hatásait vizsgálták Ravn és Sterk (2017a, 2017b) HANK modellek segítségével. Megmutatják, hogy az óvatossági motívum és munkanélküliség kölcsönhatása miképpen mélyíti el a recessziókat. Ez a mechanizmus segít megmagyarázni a válság utáni nagy recesszió (Great Recession) jelenségét is. A modellekben a következő öngerjesztő folyamat játssza a kulcsszerepet: egy kezdeti gazdasági visszaesés növeli a munkanélkülivé válás valószínűségét és a munkanélküliség várható hosszát, ezért a háztartások az óvatossági motívumból adódóan csökkentik a fogyasztásukat, ezért csökken az aggregált kereslet, ami további gazdasági visszaeséshez vezet, ami tovább növeli a munkanélküliségből adódó várható veszteségeket, ami tovább csökkenti a fogyasztási keresletet, és így tovább.

Az egyedi jövedelmi sokkok és az óvatossági motívum másik következménye, hogy alacsony jövedelmi szintek esetén nagy lesz a háztartások fogyasztási határhajlandósága (marginal propensity to consume), azaz a folyó jövedelmük jelentős részét költik a fogyasztásra.[1] Kaplan és szerzőtársai (2014) ezt az eredményt azzal egészítik ki, hogy mindez nem csak az alacsony jövedelműekre jellemző, hanem olyan vagyonosabb háztartásokra is, amelyek főképpen illikvid eszközökben tartják a vagyonukat.

Keynes munkássága nyomán tudjuk, hogy a költségvetési multiplikátor annál nagyobb, minél magasabb a háztartások fogyasztási határhajlandósága. Tehát a költségvetési politika gazdaságélénkítési potenciálja és a háztartások fogyasztási/megtakarítási döntései között szoros a kapcsolat. Ezt a kérdést vizsgálja Kaplan és Violante (2014) tanulmánya, heterogén háztartásokat tartalmazó DGSE modelljük segítségével számszerűsítik a költségvetési expanziók makroökonómiai hatásait. Megmutatják, hogy a 2001-es Egyesült Államokbeli adócsökkentés által indukált aggregált kereslet növekedéssel csak akkor lehet konzisztens a modell, ha figyelembe veszi mind a szegény, mind a gazdag magas fogyasztási határhajlandóságú háztartásokat. Ezek nélkül az indukált fogyasztás növekedés egy nagyságrenddel kisebb lenne.

Kaplan és szerzőtársai (2016) egy, az előzőhöz hasonló szerkezetű HANK modellel a monetáris politika transzmisszióját elemzik. A reprezentatív háztartásos DGSE modellekben a monetáris politika csak a reálkamatlábon keresztül hat a háztartások fogyasztási döntéseire, azáltal, hogy befolyásolja a háztartások időbeli helyettesítési határrátáját. Ugyanakkor az empirikus vizsgálatok szerint a monetáris politikának ez a direkt hatása gyenge, tehát a reprezentatív háztartásos DSGE modellek nem képesek plauzibilisen magyarázatot adni a monetáris politika transzmissziójára. Ezzel szemben Kaplan és szerzőtársai HANK modelljében a monetáris politikának létezik egy indirekt hatása is: mivel a fentebb már tárgyalt okok miatt a modellben magas a háztartások fogyasztási határhajlandósága, ezért a monetáris politika a bérek és ezáltal a folyó jövedelem változásán keresztül is képes hatni a fogyasztásra. A szerzők megmutatják, hogy a monetáris politikának ez utóbbi indirekt hatása jóval erősebb, mint a reálkamatlábon keresztül kifejtett direkt hatás.

Monetáris politikai szempontból a fogyasztók heterogenitása nemcsak a fentiek miatt érdekes. Wong (2019) mikroszintű adatbázison végzett empirikus vizsgálata szerint a háztarások heterogén módon reagálnak a monetáris politikai sokkokra: a fiatal háztartások megtakarításai erősebben reagálnak a kamatdöntésekre, mivel ők az átlagnál nagyobb arányban vásárolnak ingatlant jelzáloghitelre, ez pedig kamatlábérzékeny döntés. A szerző az empirikus eredményeket egy heterogén ágenses modell segítségével elemzi, és megmutatja, hogy ha a fix kamatozású jelzáloghitelekről változó kamatozásúra térnének át, akkor jelentősen csökkenne a monetáris politikai sokkokra adott reakciók heterogenitása, viszont nőne a monetáris politika hatása az aggregált fogyasztásra.

Az általános vélekedés szerint a monetáris politika hatásmechanizmusa szempontjából a redisztribúciónak elhanyagolható a hatása. Ezt azt állítást kérdőjelezi meg Auclert (2019) tanulmánya. Képzeljünk el egy monetáris expanziót, aminek során a reáljövedelmek növekednek, nő az infláció, és csökkennek a reálkamatlábak. Ez a három hatás különbözőképpen érinti a különböző háztartásokat, és ha az egyes hatások nyerteseinek és veszteseinek különböző a fogyasztási határhajlandósága, akkor a redisztribúciónak aggregált szinten is lesz hatása. A modellel végzett numerikus szimulációk megerősítik ezt a sejtést, és demonstrálják, hogy a monetáris transzmisszió szempontjából szignifikáns hatása van a redisztribúciós csatornának.

Auclert és Rognlie (2017) tanulmányukban az Egyesült Államokban az 1980-as évek óta növekvő jövedelemegyenlőtlenségek makroökonómiai hatásait vizsgálják. Modelljükben a magasabb jövedelemszintekhez alacsonyabb fogyasztási határhajlandóság tartozik és megmutatják, hogy a felső 1 % aránytalan gyarapodása az aggregált kereslet csökkenéséhez vezetett, ami 45-85 bázispontot magyaráz a hosszútávú reálkamatok csökkenéséből.

Az eddig tárgyalt tanulmányok a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek makroökonómiai hatásaira fókuszáltak. Természetesen másfajta heterogenitások is érdekesek lehetnek, például heterogenitás a preferenciákban vagy a várakozásokban. Brzoza-Brzezina és szerzőtársai (2011) írásában az ezzel kapcsolatos irodalomról is található összefoglaló.

Természetesen a háztartások heterogenitása mellett nem feledkezhetünk meg a termelési oldalról sem. A legtöbb makroökonómiai modell egy aggregált termelési függvénnyel reprezentálja a vállalati szektor technológiáját. Azonban az elmélettörténetben jártasak számára ismert, hogy az 1950-es, 1960-as évek Cambridge-Cambridge vitája (MIT, US vs. University of Cambridge, UK) során nyilvánvalóvá vált, hogy a termelési függvény koncepciója logikailag nem koherens, még a „jól viselkedő” neoklasszikus egyedi termelési függvényeket sem lehet feltétlenül egy „jól viselkedő” termelési függvénnyé aggregálni.[2]

Pragmatikus okokból azonban a makroökonómusok kitartottak a termelési függvény koncepciója mellett, hiszen használható alternatív makroszintű elmélet nem született, a mikroszintű vizsgálatokat pedig akadályozta a megfelelő adatbázisok és a számítástechnikai kapacitás hiánya.

Azonban ez a 2000-es évekre megváltozott, amint azt Rácz Olivérnek ebben a blogban publikált írása demonstrálja. Fontos eredmények születtek arra nézve, hogy a különböző mikroszintű technológiák interakciója milyen makroszintű viselkedést eredményez. A kutatások egyik legfontosabb meglátása az, hogy nemcsak az egyedi technológiák tulajdonságai, hanem a termelés hálózati struktúrája is számít az aggregált kimenetel szempontjából. A konjunktúra ciklusok (másnéven üzleti ciklusok) tanulmányozása szempontjából fontos eredmény, hogy egyedi sokkoknak is lehet aggregált hatása. Olyan a gyakorlat szempontjából érdekes eredmény is született, hogy a mért aggregált teljes tényezőtermelékenység (total factor productivity, TFP) milyen kapcsolatban van a mikroszintű technológiák TFP-jével és a hálózati struktúrával. Ennek az irodalomnak az áttekintése megtalálható Carvalho (2014) tanulmányában. Akit pedig a Cambridge-Cambridge vita modern értékelése és az aggregált termelési függvény problémájának egzakt formális elemzése érdekel, annak Baqaee és Farhi (2019) cikkét érdemes elolvasnia.

A termelési oldal mikroszintű megalapozásának egy másik vonulatát foglalja össze Ghironi (2018) tanulmánya. Míg az előzőekben tárgyalt kutatások a termelésben résztvevő vállalatok számát fixnek tekinti, addig a Ghironi által ismertetett modellekben a vállatok endogén módon lépnek be a piacra, illetve hagyják el azt.

Amint a fenti áttekintés demonstrálja, az elmúlt időszakban jelentős előrelépés történt a heterogén ágensek makroökonómiai modellezésében. Fontos, empirikusan is motivált problémákat sikerült mélyebben megérteni ezzel az eszköztárral. Ugyanakkor látszanak ennek az elemzési eszköznek a jelenlegi korlátai is: a tárgyalt modellek mindig csak a heterogenitás egy speciális fajtájárta fókuszálnak, vagy csak a háztartások, vagy csak a termelők egy bizonyos fajta heterogenitását jelenítik meg.

Blogbejegyzés sorozatom első részében bevezettem a stilizált modellek fogalmát: azokat a makroökonómiai modelleket nevezem így, amelyek szándékoltan egyszerűek, a makrogazdasági jelenségeknek csak egy szűk körét, csak néhány stilizált tényt akarnak megmagyarázni. A stilizált modelleknek fontos szerepük van abban, hogy komplex jelenségek mögött meghúzódó különböző okokat el tudjuk különíteni egymástól, hogy a lényegest el tudjuk különíteni a lényegtelentől. Véleményem szerint a tárgyalt heterogén ágenseket tartalmazó makroökonómiai modellek a stilizált modellek körébe tartoznak azoknak minden erényével együtt.

Ugyanakkor az sem vitatható, hogy lenne tudományos igény a stilizált modelleken való túllépésre. Nagyon fontos lenne látni, hogy a háztartási és a termelési oldalon megvizsgált relevánsnak talált heterogenitásoknak milyen az együttes hatása, interakcióba lépnek-e egymással valamilyen nem triviális módon, erősítik vagy gyengítik egymást, mik az általános egyensúlyi hatások.

Akik olvasták korábbi bejegyzéseimet, nyilván sejtik a válaszomat arra kérdésre, hogy egyelőre miért nincsenek ilyen komplex többféle heterogenitást megjelenítő DGSE modellek. Ahogy a blogbejegyzés sorozat harmadik részében kifejtettem, a racionális várakozások feltevése nagysárendekkel bonyolultabbá teszi a modellek megoldását. Véleményem szerint jelenleg is ez a technikai korlát akadályozza a továbblépést a komplexebb modellek irányába. A jelenlegi megoldási algoritmusok és számítástechnikai kapacitás mellett, racionális várakozásokat feltételezve nem tudunk megoldani olyan modelleket, amelyekben a heterogenitásnak a legkülönbözőbb fajtái egyszerre vannak jelen. Tehát akárcsak a pénzügyi közvetítést megjelenítő DGSE modellek esetében, most is elősegítené a makroökonómia fejlődését, ha túllépnénk a racionális várakozások feltevésén.

Mindezekkel együtt ismét leszögezném, hogy a heterogén szereplős makroökonómiai modellezés nagyon sokat fejlődött a válság óta. Az itt tárgyalt stilizált modellek fontos mechanizmusok mélyebb megértéséhez járultak hozzá. Még egyszer hangsúlyozom, egy modell stilizáltsága lehet erény is: következő blogbejegyzésemben azt fogom áttekinteni, hogy a válság óta miként járultak hozzá a stilizált makroökonómiai modellek a gazdaságpolitika újragondolásához.

Világi Balázs


A cikksorozat előző része itt olvasható.


Hivatkozások:

Auclert, A. (2019). Monetary Policy and the Redistribution Channel, American Economic Review, 109 (6), 2333–2367.

Auclert, A. és M. Rognlie (2017). Aggregate Demand and the Top 1%, kézirat, Stanford University.

Békési L., Köber Cs., Kucsera H., Várnai T. és Világi B. (2016). Az MNB makrogazdasági előrejelző modellje, MNB Working Paper, 2016/4.

Baqaee, D.R. és E. Farhi (2019). The Microeconomic Foundations of Aggregate Production Functions, Journal of the European Economic Association, 17(5), 1337–1392.

Brzoza-Brzezina, M., M. Kolasa, G. Koloch, K. Makarski és M. Rubaszek (2011). Monetary policy in a non-representative agent economy: A survey, National Bank of Poland Working Paper, No. 95.

Carroll, C., 2001. A Theory of the Consumption Function, with and without Liquidity Constraints, Journal of Economic Perspectives, 15(3) (Summer), 23-45.

Carroll, C., 2009. Precautionary Saving and the Marginal Propensity to Consume Out of Permanent Income, Journal of Monetary Economics, 56(6), 780-790.

Carvalho, V. M. (2014). From micro to macro via production networks, Journal of Economic Perspectives, 28(4), 23-48.

Clarida, R., J. Galí és M. Gertler (1999). The Science of Monetary Policy: A New Keynesian Perspective, Journal of Economic Literature, 37(December 1999), 1661–1707.

Cohen, A.J. és G.C. Harcourt (2013). Whatever Happened to the Cambridge Capital Theory Controversies?, Journal of Economic Perspectives, 17(1), 199-214.

Ghironi, F. (2018). Macro Needs Micro, Oxford Review of Economic Policy, 34(1-2), 195-218.

Heathcote, J., K. Storesletten és G.L.Violante, 2009. Quantitative Macroeconomics with Heterogeneous Households, Annual Review of Economics, 1, 1.1-1.36.

Kaplan G. és G.L. Violante (2014). A Model of the Consumption Response to Fiscal Stimulus Payments, Econometrica, 82(4), 1199-1239.

Kaplan G., B. Moll és G.L. Violante (2018). Monetary Policy According to HANK. American Economic Review, 108(3), 697–743.

Kaplan G., G.L. Violante és J. Weidner (2014). The Wealthy Hand-to-Mouth, Brookings Papers on Economic Activity, Spring 2014.

Krussell, P. és A.A. Smith (1997). Income Wealth Heterogeneity, Portfolio Choice, and Equilbrium Asset Returns, Macroeconomic Dynamics, 1, 387-422.

Krussell, P.és A.A. Smith (1998). Income and Wealth Heterogeneity in the Macroeconomy, Journal of Political Economy, 106(5), 876-896.

Ravn, M.O. és V. Sterk (2017a). Job Uncertainty and Deep Recessions. Journal of Monetary Economics, 90, 125-141.

Ravn, M.O. és V. Sterk (2017b). Macroeconomic Fluctuations with HANK & SAM: an Analytical Approach. Kézirat, University College London.

Wong, A. (2019). Refinancing and the Transmission of Monetary Policy to Consumption, American Economic Review, megjelenés alatt.


[1] Ennek intuitív magyarázata megtalálható Békési és szerzőtársai (2016) tanulmánya 9-13. és 42-47. oldalán.

[2] A téma iránt érdeklődők számára Cohen és Harcourt (2003) összefoglalóját ajánlanám.


Főoldali kép forrása: pixabay.com